A Német Birodalom lakói számára az 1918 -as esztendő rengeteg szenvedést hozott: a nyugati front az év nyarán még óriási harcokat tartogatott és csak az ősz sugallta a háború közelgő végét. Az elesett száma német részről elérte az 1,7 milliót, miközben odahaza hihetetlen nyomor, éhínség és munkanélküliség sújtotta a családokat. A lakosság hangulata 1918 november 9 -én II. Vilmos császár ellen fordult, akit az értelmetlen háború legfőbb felelősének tartottak. A gyors forradalom - mely még október utolsó napjaiban a kieli matrózfelkeléssel kezdődött - elűzte az 59 éves Hohenzollern-házi uralkodót, aki Hollandiába menekült. Eközben Németország köztársasággá alakult Weimarban.

Alig két nappal a fegyverszünet után, 1918 november 11 -én véget ért a háború, amikor Párizstól 80 kilométerre, Compiegne közelében egy vasúti kocsiban a Német Birodalom küldöttei Matthias Erzberger államminiszter vezetésével aláírták a fegyverszünetet. A békekötésre további 7 hónapot kellet várni: annak aláírására csak 1919 június 28 -án került sor, a versailles -i kastélyban. Németország a békediktátum értelmében elvesztette minden gyarmatát és törzsterületeinek 13% -át (70 ezer négyzetkilométert). Elcsatolták tőle a 40 éve megszerzett Elzász-Lotaringiát (Franciaországnak kellett visszaadnia), Észak-Schleswiget (ezt Dánia kapta), Nyugat-Poroszországot és Sziléziát (ezen övezeteket Lengyelország vehette birtokba). A Saar-vidék 15 évre került nemzetközi felügyelet alá és demilitarizált övezet lett a Rajna-vidék. Az elcsatolt területekkel együtt 7 millió német lett külső országok polgára. A Német Birodalomnak az említetteken kívül 33 millió dollár jóvátételt kellett fizetnie a győztes antant hatalmak számára és egészen minimálisra kellett zsugorítania haderejét is (csak 100 ezer fő szolgálhatott a Reichswehr állományában). 

A felsorolt veszteségeknél azonban nagyobb baj volt a megalázottság érzése és a hihetetlen nyomor Németország-szerte. A frontról hazainduló katonák megalázottnak érezték magukat és kétségbeesetten ölelték magukhoz odahaza, éhező családtagjaikat. A reménytelenség 1918 és 1923 között szinte kézzel fogható volt a Reich minden városában. Az 1919 -es és 1920 -as évek jelentették a mélypontot: a lakosság egy része a kommunisták felé fordult: előbb 1919 januárjában a Spartakus-szövetség, majd 1919 tavaszán a Bajor Tanácsköztársaság végül 1920 -ban a Ruhr-vidéki munkásfelkelés forgatta fel az országot. A Weimari Köztársaság azonban úrrá tudott lenni a megmozdulásokon és a zűrzavaron. De mi is jellemezte ezt a bizonyos új berendezkedést?

A Weimari Köztársaság

A császár elűzése után, 1919 januárjában választások zajlottak Németországban, melyet a Szociáldemokrata Párt nyert meg. A győztes politikai erő adta tehát mind a köztársasági elnököt, mind a kancellárt (bár maga a kormány inkább koalíciós formában jött létre). Az ország vezetője 1925 -ig Friedrich Ebert lett (köztársasági elnök), a kormányt pedig Philipp Scheidemann vezette (mindketten szociáldemokraták). Később, 1925 -töl lett államfő Németország nemzeti hőse, Paul von Hindenburg tábornok. Az új állam 1919 -ben a köztársaság kikiáltásának helyéről kapta nevét, mely a történelmi Weimar városa volt. A település színházterme adott helyet a történelmi aktusnak. Ugyanakkor a korabeli idők köznyelve továbbra is a "Német Birodalom" elnevezést használta, mig a "Weimari Köztársaság" terminus megmaradt a történészeknek.

A szocdem országvezetés határozottnak mutatkozott mindhárom kommunista megmozdulással szemben: a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezette spartakista felkelést például véres brutalitással verték le, mégpedig Gustav Noske hadügyminiszter vezetésével. A weimari kormány még szabadcsapatokat is bevetett, vagyis a frontról hazatérő katonákból szerveződő, nacionalista, szélsőjobboldali fegyveres csoportokkal fogott össze. Ezek a bizonyos alakulatok hemzsegtek a később megjelenő náci párt szimpatizánsaitól. Fegyvereseik ott voltak a Ruhr-vidéki munkásfelkelés leverésekor és szinte minden kommunista csoport elleni fellépésen. Új erőt jelentettek Németországban és alapvetően szembe helyezkedtek a versailles - i békét elfogadó szociáldemokrata többségű kormánnyal. Tagjai úgy vélték: a németeknek el kellene utasítaniuk a megalázó versailles -i békediktátumot és fel kellene lépniük az antant erőkkel szemben (akár erőszakkal is visszaszerezve bizonyos elcsatolt területeket) és megbüntetve a nyugati hatalmakat szolgáló baloldali (marxista, kommunista és egyéb) német árulókat.

Berlini utcakép 1919 januárjában spartakista felkelőkkel

Az ellentét dacára a Weimari Köztársaság vezetése alá tartozó Reichswehr (német hadsereg) 1918 és 1923 közt a rendteremtést szolgálta. A wersailles -i béke, haderő-korlátozása miatt (mely csak 100 ezres fegyverben tartott haderőt engedélyezett Németország számára) a Reichswehr gyakran civil ruhába bújtatott vagy torna-kluboknak álcázott csoportokkal hajtotta végre feladatait. Az 1920 -as évekre a nacionalista és szélsőjobboldali németek gyűjtőbázisává vált. Ezekben az években, (1918 és 1920 közt) a frontról hazatérő Adolf Hitler is a Reichswehr alkalmazásában állt, civil ruhában járva a müncheni sörözőket, hogy politikai anyagokat gyűjtsön az államra veszélyes pártok gyűléseiről.

A kommunista megmozdulások keltette zűrzavar mellett nagyon megnehezítette Németországban az életet a gazdaság csődje és a Weimari Köztársaság teljes nemzetközi elszigeteltsége is. A körülmények lehetetlenné tették, hogy a weimari kabinet teljesítse a jóvátételi kifizetéseket, ami miatt a francia kormány egyre hangosabban tiltakozott. A helyzet 1923 január 11 -re odáig fajult, hogy a francia hadsereg bevonult a Ruhr-vidékre. Céljuk a német szén és acél önkényes elvétele lett azon az alapon, hogy ha Németország nem fizeti kötelezettségeit, majd elveszik maguknak, ami jár.  Ezzel a német politikai - gazdasági és erkölcsi válság mélypontjára zuhant. A Ruhr-vidéken a franciák tonnaszám termelték ki maguknak a szenet, miközben a német családok nem tudtak mivel fűteni.

A Stresemann - időszak

A fordulat azonban így is elérkezett: 1923 augusztus 13 -án egy tehetséges és ravasz német politikus foglalhatta el a kancellári széket: Gustav Stresemann. Bár a végrehajtó hatalmat csak néhány hónapig gyakorolta, külügyminiszterként 6 éven keresztül (1929 -ig) szolgálta Németországot. Ez volt a Stresemann-korszak, mely egyértelmű javulást hozott a Weimari Köztársaság számára. 

Stresemannak volt köszönhető, hogy a Weimari Köztársaság 1926 -ra végül kilábalt a nemzetközi elszigeteltségből: ő hozta tető alá Rapallo-egyezményt (a szovjetekkel való megegyezést) majd 1925 -ben a Locarno szerződést is, ami angol és olasz garanciavállalás mellett kiparancsolta a franciákat a Ruhr-vidékről. Egy évvel később pedig Németország felvételt nyert a Népszövetségbe is. Stresemann érte el a jóvátétel fizetésének megkönnyítését, amikor az USA (saját jól felfogott érdekei miatt) az 1924 -es Dawes-terv révén 800 millió márkás tőkeinjekciót adott Németországnak. (Ezzel a németek fizetni tudtak a franciáknak és angoloknak, akik meg így Amerika felé tudták törleszteni korábbi hiteleiket.) Később, 1929 -ben jött a Young-terv, majd 1932 -ben a Lausanne -i Konferencia, mely a világválságra való tekintettel felfüggesztette a német jóvátétel fizetési kötelezettségét.

A nácizmus felbukkanása

A sok pozitív fejleményt 1929 -ben megtörte egy újabb gazdasági krízis: a nagy gazdasági világválság. Az USA területein kibontakozó túltermelési probléma hamar eljutott a Weimari Köztársaságba is, ahol a már éppen javulásnak induló körülményeket végzetesen lerontotta. Megint jött a nyomor, az infláció és a hatalmas munkanélküliség. A németek ezúttal azonban a válság elől nem a kommunisták felé fordultak, hanem a másik politikai szélsőséget, a nácizmust választották. Kérdés azonban: hogyan lett 1920 és 1933 közt egyre népszerűbb a nácizmus?

Adolf Hitler 1925 -ben

Adolf Hitler 1919 őszén lépett a Német Munkáspártba, mely akkor még csak alig 100 tagot számlált. A kis pártocska neve az ő javaslatára lett 1920 február 24 -én (és utána egészen 1945-ig) Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei), vagy közismert rövidítéssel: NSDAP. Később a hosszú, német párt-névből csupán az első két szótag a "nazi" lett a szervezet közszájon forgó elnevezése.  Hitler alig egyetlen esztendő alatt, 1921 nyarára teljesen újjászervezte a kis pártot, melynek vezére azaz führere 1921 július 29 -én lett. Első teendői közt szerepelt (1920 -ban) egy újság megszerzése, mely óriási ismertségnövekedést jelentett a nácik számára, ez volt a Népi figyelő, azaz Völkischer Beobachter. Ezt követte a párt pénzügyi kereteinek kibővítése, melyet úgy hajtott végre, hogy sorra felkereste a német ipar legjelentősebb gyárosait. Ezek egy része örömmel kezdte 1920 -tól támogatni a nácikat, hiszen Hitler ennek fejében azt ígérte számukra, hogy biztosítja a kommunisták visszaszorítását. (A gyárosok ekkoriban egy fokkal jobban féltek a kommunizmustól, mint az ördögtől, hisz az utóbbi nem fenyegeti őket azzal, hogy államosítja minden vagyonukat.) Végül Hitler megszervezte a párt belső hierarchiáját, melynek élén természetesen ő maga állt. Alatta közvetlen bizalmasai foglaltak helyet: a párt fegyveres szárnyát jelentő SA (Sturmabteilung) vezetője, Ernst Röhm, illetve titkára: Rudolf Hess, jobbkeze Hermann Göring (első világháborús vadászrepülő-veterán), a propagandáért felelő (irodalmi doktorátussal is rendelkező) Joseph Goebbels és végül a feltörekvő Heinrich Himmler. (akire az SA visszaszorítása után előtérbe kerülő SS vezetését bízta).

Hitler és  titkára, majd 1933 -tól 1941 ig helyettese: Rudolf Hess

Hitler 1923 -ra nagyjából megalkotta a náci párt ideológiai és szimbólum rendszerét: a párt jelképévé váló horogkereszt (szvasztika) használatát, a náci karlendítés (Heil Hitler) bevezetését, a militáns, katonai jelleget, a náci indulót, a fajelméletet (mely szerint az ember több fajból áll, melyek közül a német árja faj felsőbbrendű, a szláv faj szolganép, a zsidó pedig kártékony) és megszületett az élettér elmélet is (Lebensraum). Ez utóbbi már előrevetítette a Führer későbbi terveit is, hiszen arról szólt, hogy a felsőbbrendű németségnek joga van elvenni az alsóbbrendű, szláv népek földjeit. (Nagyobb élettér jár az árja népek számára.) Mindez szervesen kapcsolódott Hitler hihetetlen szónoki képességeihez, melyben szenvedély és színpadiasság keveredett a nemzeti lózungokkal. De miért volt ezekre annyira fogékony a német nép az 1920 -as években? 

Mert Adolf Hitler minden réteg számára azt ígérte, amit az hallani akart: a munkásoknak munkát és a tőke megfékezését ígérte, a parasztoknak földet, a gyárosoknak a kommunisták megfékezését, a kispolgároknak pedig felemelkedést. A háborús sérelmek orvoslásáról beszélt, keleti terjeszkedést vízionált és megnevezte azokat, akiknek Németország a rossz sorság köszönheti: zsidók, kommunisták, antant nagyhatalmak. Első nagy sikerű beszédeit a müncheni Bürgerbraukeller sörözőben, a Brauhausban és a Zirkus Krone épületében tartotta.

Hitler a müncheni Hofbrauhausban tart beszédet

Népszerűsége 1923 -ban Bajorország-szerte óriási lett. Az 1923 -as hatalomátvételi kísérlete mégis megbukott. A müncheni sörpuccs néven elhíresült megmozdulását a Reichswehr még meg tudta akadályozni. Büntetése alatt, a Landsbergi börtönben írta meg életrajzi művét, a Mein Kampf -ot (Harcom), mely később a nácizmus "Bibliája" lett. A későbbiekben Hitler ismertsége már országos szintre emelkedett és a párt vagyona is óriásira duzzadt: futotta belőle egy óriási pártszékházra (ez lett a híres Barna Ház Münchenben, mely 1930 -tól a nácik főhadiszállásává vált) és futotta belőle választási kampányok lefolytatására is. Ezek közül, az 1932 -es hozta az első nagy áttörést, melyet a frissen német állampolgárságot nyert Hitler 14 millió szavazat megszerzésével nyert meg. 

Az első világháborúban megalázott, majd gazdaságilag eltiport és kihasznált német nép Adolf Hitler szónoklataiból tudta visszanyerni büszkeségét. A későbbi Führer ugyanis felemelkedést és sikeres jövőt ígért a németeknek. Azt a kijelentést tette kancellári beiktatásán, hogy "Adjatok nekem 12 évet és nem fogtok Németországra ráismerni!" A későbbi események Európa lángba borítását és a Német Birodalom földig rombolását hozták. 1945 májusára a német városokból romhalmaz lett. Hitler ígérete valóra vált: tényleg nem lehetett Németországra ismerni.

Fritz Gerlich (1883-1934) Hitler fő ellenfele a sajtóban

Mindez azonban az 1920 -as években még egyáltalán volt nyilvánvaló senki számára. Egyetlen újságíró, egy bizonyos Fritz Gerlich (1883-1934) volt csupán az, aki figyelmeztetni próbálta a németséget a nácizmus és Adolf Hitler jelentette veszélyre. A történész végzettségű Gerlichet azonban elhallgattatta a Führer, amikor 1934 -ben Dachauba záratta és megölette. A lakosság pedig vakon hitt tovább a náciknak és Hitlernek.

A második világháború borzalmainak gyökere a Weimari Köztársaság éveiben keresendő, az 1920 -as évek Németországában, azzal a tanulsággal, hogy mivé fajulhat egy nép tönkretétele és megalázása egy igazságtalan békerendezés folyományaként.

Harmat Árpád Péter

2018.12.06.(17:45)