Tisza István gróf meggyilkolásának 100. évfordulóján érdemes visszatekintenünk a hajdani miniszterelnök életére, mérlegre téve történelmi szerepét is. Gróf Tisza István - aki grófi címét, nagybátyja, a Szegedért sokat tett Tisza Lajos révén "kaphatta" meg - a magyar történelem egyik legfontosabb alakjaként, a 15 éven keresztül hivatalban lévő édesapja, Tisza Kálmán után lett a hazai politikai élet irányítója. A "vasgróf" már 1903 -ban kormányfőként vezette a Magyar Királyságot (másfél esztendőn át), majd volt belügyminiszter (1903-1905) és létrehozta a konzervatív irányultságú (bár mai füllel megtévesztő elnevezésű) Nemzeti Munkapártot (1910 -ben) melynek végig elnöke és meghatározó alakja maradt. Később, 1912 -ben volt házelnök is, illetve másodszor is kormányra került 1913 júniusa és 1917 júniusa között (az I. világháború alatt). Összességében az 1903 és 1918 közti másfél évtizedben gróf Tisza Istvánt tekinthetjük Magyarország legmeghatározóbb politikai személyiségének. Megítélése azonban nagyon vegyes és még napjainkban is erősen átpolitizált. Milyen tényezők alapján viszonyulhatunk mégis történelmi szerepéhez? 

Tisza István megítélésében négy tényező emelendő ki, melyek elgondolkodtató támpontokat adnak objektív értékeléséhez. (Mivel jelen posztnak nem Tisza István életrajzának ismertetése a célja, ezeket a bizonyos szempontokat vennénk elsősorban górcső alá.) Nos, a következőkről van szó:

• Tisza István viszonya a Habsburg dinasztiához és a Monarchia fennmaradásához, 
• Tisza István viszonya háborús részvételünkhöz
• Választójogi küzdelmekben betöltött szerepe
• A nemzetiségek felé megnyilvánuló politikája

Ha a négy említett tényezőt átfogóan vizsgáljuk, akkor Tisza konzervativizmusa, dinasztia-hűsége és nemzeti beállítottsága jelenti azt a kohéziós erőt, mely mind a négy területet meghatározta, politizálásában. Az 1903-ban először kormányra kerülő miniszterelnök ugyanis a végsőkig kiállt az Osztrák-Magyar Monarchia fennmaradása mellett. Bár akkoriban az ellenzék nagy erőkkel támadta a dualista berendezkedést, Tisza minden eszközzel a parlament működését gátló obstrukció letörésén fáradozott, hogy Ausztria oldalán, továbbra is erős, működőképes államként maradjon fenn a Magyar Királyság. Szintén markáns álláspontot képviselt a választójog kérdésében: minden módon harcolt az általános választójog bevezetése ellen, mely szerinte a nemzetiségek és a munkások választójoghoz juttatásával alapjaiban fenyegetné a magyar nemesi rétegek szupremációját és az 50 éve fennálló konzervatív-monarchikus rend fennmaradását. Álláspontja miatt a munkás rétegek és szervezeteik (pl. a szociáldemokraták) ellenségként tekintettek rá  miként a választójogból kizárt szegényebb tömegek is. Amikor 1912 május 22 -én a képviselőház elnöke lett, a baloldali ellenzék másnapra óriási tüntetést szervezett a parlament elé. A "vérvörös csütörtök" néven elhíresült eseményen hat halott és 200 sebesült maradt a téren a rendőrök kemény fellépése nyomán. 

A vérvörös csütörtök, 1912 május 23 -án

Tisza István a nemzetiségek felé is egyértelmű politikát folytatott: veszélyesnek találta az irányukba megengedhető jogkiterjesztést és inkább a magyarosításban hitt és a kemény kéz politikájában. (A nemzetiségek körében a legkevésbé sem örvendett túl nagy népszerűségnek.) Ami a háborús világpolitikai helyzetet illeti: Tisza a szarajevói merénylet után még a háború ellen foglalt állást: hét nappal Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követően a július 7 -ei bécsi közös minisztertanácsi ülésen egyértelműen az azonnali háború ellen érvelt. Később azonban engedve a német nyomásnak és eleget téve dinasztiahűségének (illetve Monarchia pártiságának megfelelve) mégis inkább a háborús helytállásunkat támogatta. Július 14 -én már így fogalmazott:

„... nehezen határoztam el magam arra, hogy a háborút ajánljam, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről.”

A Magyar Királyság pedig erején fölül helyt is állt a háborúban, mind a galíciai, mind pedig a doberdói olasz fronton. A 12 isonzói csatában és Przemysl ostromaiban tízezer-szám ömlött a magyar vér. Ugyanakkor 1918 október 17 -én éppen Tisza volt az első nagy tekintélyű magyar politikus, aki a parlamentben kimondta: "... ezt a háborút elvesztettük".

A geszti Tisza-kastély, a családi fészek

   A fentiekben említett négy kulcskérdés mindegyikében Tisza István legfőbb politikai ellenfele gróf Károlyi Mihály lett, aki pontosan ellentétes célokat kívánt elérni, vagyis a háborúból való azonnali kilépésünket, a Monarchia mielőbbi felbomlását, a jogkiterjesztést a nemzetiségek felé és legfőképp az általános választójog azonnali bevezetését. A küzdelemben, Ferenc József halálát követően - részben az új uralkodó, IV. Károly reformjainak fő ellenzőjeként is - alulmaradt és 1917 májusának végén lemondásra kényszerült. Bár tekintélye és befolyása több területen  ezután is megmaradt, a  legfontosabb kormányzati döntésekbe már nem volt beleszólása. Mégis a háború utolsó napjaiban a fővárosban maradt, miközben lebecsülte a vele szemben ellenséges tömegek és az őszirózsás forradalom erejét, jelentőségét. 

Tisza István 1904 -ben vendégeivel és fiával a Tisza-kastély teraszán

A lakosság szemében 1918 októberére Tisza István képviselte a háború szimbólumát és a századforduló óta megvalósuló Habsburg-hű, konzervatív-nemzeti politika, nemességet privilegizáló, monarchista jelképét. A legtöbben - nagyrészt igazságtalanul - a vasgrófot hibáztatták amiért Magyarország a háborúba sodródott és amiért 1918 őszére a kiszolgáltatottság és nyomor szélére került. Pedig 1914 -ben a Monarchia részeként és a németekkel közös szövetségi rendszer (Hármas szövetség) tagjaként aligha kerülhettük volna el a háborús aktivitást. Ez ellen Tisza semmit sem tehetett. Mégis, többször vált gyűlölet tárgyává: három alkalommal is merényletet kíséreltek meg ellene, melyeket sorra túlélt, ám a negyedik halálos kimenetelű lett.

Tisza István 1915-ben a vezérkarral és kormánytagokkal a háború előtt

1918 október 31 -én, éppen 100 esztendeje a zuglói Hermina út 45 szám alatti (a korabeli számozás szerint 35 számnál lévő) Roheim-villa elé teherautók érkeztek, melyekről katonák szálltak le. Közülük négyen másztak át a villa kerítésén, hogy Tiszát megkeressék. A vasgróf feleségével és unokahúgával, Almássy Denise grófnővel fogadta a katonákat, akik rövid szóváltást követően lelőtték a volt miniszterelnököt. Noha a későbbiekben nyomozást indult a tettesek kilétének felderítésére (Tisza-per: 1920/21), soha nem sikerült kideríteni a merénylők személyazonosságát. Bizonyos jelek alapján mégis szélsőjobbos fegyveresek rovására írják a vasgróf meggyilkolását. Felbujtóként Friedrich István gyáros neve merült fel elsőként (hiszen a harmadik merénylet-kísérletben ő adott fegyvert 1916 -ban az akkori támadónak, Lékai Jánosnak), ám bizonyítékok hiányában felmentették. (Noha  a gyilkos lövést valóban nem ő adta le Tisza Istvánra, részvétele a merényletben máig gyanús.)

A gyilkosságra felbújtó Frierdrich István gyáros (későbbi miniszterelnök)

Pölöskei Ferenc történész szerint a Bethlen-kormánynak nem állt érdekében a valódi gyilkosok személyének kiderítése. Ugyanakkor a Tisza gróf halála után két évvel, 1920 -ban kialakuló (és negyed évszázadot megélő) Horthy-rendszer egyértelmű nosztalgiával és rokon "érzésekkel" tekintett vissza a Tisza-korszak politikai világára.

Ami a vasgróf magánéletét illeti: családszeretet és buzgó protestáns vallásosság jellemezte. Felesége borosjenői Tisza Ilona (elsőfokú unokatestvére) két gyermeknek adott életet: 1886 -ban született kisfiúk (ifjabb Tisza István), aki nem sokkal élte túl apját (huszárfőhadnagyként spanyolnáthában halt meg, 32 évesen a család geszti kastélyában, 1918 november 5-én) és Juliska, aki 1888 -ban született, de alig hat évet élt csupán és diftériában hunyt el. Tisza István szerette a geszti családi birtokot, lovakat tenyésztett (imádta a lóversenyeket) és kedvelte a sportokat is.

Tisza István egyetlen fiával, ifjabb Tisza Istvánnal 1900 -ban, a geszti Tisza-kastély teraszán

Miként a nála csak hét évvel fiatalabb Horthy Miklós is (aki ekkoriban a tengerésztiszti pályát választotta), a vasgróf is aktív társasági életet élt. Fiatalon vívott, de számtalan más sportágat is kipróbált. Mindezeken túl több nyelven beszélt (angolul folyékonyan) és kitűnően zongorázott. (a villa összejövetelein gyakran játszott). Kedvelte a népes baráti beszélgetéseket, fogadásokat és partikat. Sokoldalú volt és sokat fáradozott családja összetartásán is. Szerette húgát, Paulinát és két öccsét: Kálmánt és Lajost.

Tisza István 1917 nyarán, lemondása után egy ideig a fronton szolgált, a debreceni huszárezred parancsnokaként

Tisza István gróf történelmi szerepének megítélése nem lehet reális fekete-fehér gondolkodással. Ambivalens és árnyalt ugyanis a végső mérleg: egyik oldalon sokat tett egy erős, stabil, kiegyensúlyozott magyar államért, melyet nem engedett  az ismeretlenbe "ugrani" a Monarchia elhagyásával, másik oldalon viszont szervilisen szolgálta az osztrák főhatalmat. Egyik oldalon hitt a parlamentarizmusban, másik oldalon korlátozta is azt, házszabály-revízióval, parlamenti őrséggel. Egyik oldalon demokrata volt, a másikon az általános választójog engesztelhetetlen ellensége. Egyik oldalon a keresztény magyarságot szolgálta, a másikon a magyarság eszményét az arisztokrácia, a dzsentri réteg és a protestáns nemzeti-konzervatív jobboldal primátusával tudta csak elképzelni. Egyik oldalon védte a magyar érdekeket és a rend, a működőképesség megőrzéséért dolgozott (obstrukció letörése, a "véres csütörtök" megtörténte), a másik oldalon viszont elnyomta a széles néprétegek szabad politikai akaratának érvényesülését. Több szemszögből lehet tehát értékelni a vasgróf történelmi szerepét, de fontos, hogy érdemeit és hibáit egyensúlyban vizsgáljuk, hiszen mindenkor el kell ismerjük: gróf Tisza István a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb alakja volt. 

Tisza István feleségével a Sándor-palota teraszán (1904)

„… Tisza István a valóságban a szélsőséges, a radikális eszmék, a mindent ígérgető illúziós politikusok és értelmiségiek ellenfele volt – de mindig jogállami keretekben és szenvedéllyel áthatott szellemi eszközökkel. Szenvedélyesen szerette hazáját, a történelmi Magyarországot, amelyért minden célszerű lépésre – tehát a folyamatos reálpolitikára („megalkuvás”) is hajlandó volt. Egész életműve a veszélyeztetettség tudatában fakadt, s az egykori kedvező dualista magyar nemzeti pozíció fenntartását szolgálta. Hívő keresztényként a személyesen is vállalt szociális gondolat is áthatotta. Kevés nálánál őszintébb híve volt az önkormányzatiságnak.” /Tőkéczky László: Tisza István; Kairosz Kiadó, 2000./