Az Amerikai Egyesült Államok létrejötte előtt, - de már Kolumbusz felfedező útjai után - az első gyarmatosító szándékkal érkező (és telepeket létesítő) európaiak a XVI. században kötöttek ki Észak-Amerika keleti partjainál. 1587-ben például I. Erzsébet kegyence, Walter Raleigh próbálkozott állandó település alapításával a Roanoke Island területén. Ez a kísérlet ugyan kudarcot vallott - hiszen a telep lakosait indiánok mészárolták le - ám 20 évvel később megszülethetett az első jelentős Észak-amerikai kolónia, Jamestown (Washingtontól 200 km-el délre.) A későbbi években aztán innentől kezdve folyamatos lett az Európából Észak-Amerikába vándorlás és az angolok mellett hollandok, svédek, franciák is alapítottak településeket a keleti parton. A XVII. század végére az angolok kiszorították a többi gyarmatosítót és megkezdték gyarmatállamaik létrehozását a brit korona alatt.

Shoshone indiánok Washakie törzsfőnök körül

Hogy mi lett eközben az őslakos indiánok sorsa? A legelső időkben a keleti parton élő indiánok még harcot vívtak az érkező európaiakkal, később viszont a part-menti telepek sokasodásával inkább a kontinens belső területeire húzódtak vissza. A XVII. században megkezdődött az indián kultúrák hosszú hanyatlása és visszaszorulása, mely az Egyesült Államok 1783-as megszületését követően (az angolokkal vívott függetlenségi háború után) jelentősen felgyorsult. Bár ekkor még, vagyis 1783-ban körülbelül 700 - 800 ezer indián élt az USA által birtokolt (és meghódítani tervezett) területeken, az ezt követő 100 év alatt arányuk közel negyedére, 200 - 240 ezer főre esett vissza.

Ahogyan a térképeken is látható: az 1820 -as esztendő után rohamossá vált az indiánok területvesztése. A szenátus jelentős szavazattöbbséggel szavazta meg például 1830-ban az úgynevezett "Indiánkitelepítési határozatot", mely aztán Andrew Jackson elnök kezdeményezésére és jóváhagyásával 1830 május 28-án emelkedett törvényerőre. A jogszabály alapján az amerikai hadsereg 1830 és 1840 között 60 ezer indiánt telepített a Mississippi folyó nyugati oldalára. Ez volt a "könnyek útja", sok-sok ezer indián család menetelése nyugatra (ezrek halálával, az éhezés és hideg miatt).

Közben az amerikai kormány még a polgárháború előtti években megszerezte és integrálta a nyugati parti területeket. Kalifornia állam már 1850-ben megszerveződött és csatlakozott az USA többi államához. Innentől kezdve keletről és nyugatról is zajlott a "vadnyugat" meghódítása, kezdetét vette a nagy indián háborúk korszaka. Ezekben az években (1850-1890 közt) az amerikai kormányok a "hegyvidéki" Sziklás-hegységre kiterjedő régió megszerzését fontos céljuknak tekintették.

A Közép-Nyugat és az említett hegyvidéki terület fokozatos megszerzésével párhuzamosan zajlottak a floridai szeminol háborúk 1814 és 1858 között, melyekben a Floridát 1845-ig birtokló spanyolok szövetségre léptek a helyi szeminol - krík indiánokkal és együtt szálltak szembe a hódító amerikaiakkal. (A háború legelső szakaszában a szeminolokat még az angolok is támogatták, mégpedig az 1812-es angol - amerikai háború idején.)

Az 1850-es évekre az USA terjeszkedése már odáig jutott, hogy nagyobb és egybefüggő "meghódítatlan"  indián területek területek már csak a vadnyugati régióban, a Missouritól nyugatra, a Sziklás hegység vidékén és a Mexikói határ mentén (a Mississippin túl) akadtak. 1851-ben a Kongresszus elfogadta az "indián eltulajdonítási törvényt" mely rezervátumok, indián lakóterületek kialakítását irányozta elő. A legelső és legjelentősebb ilyen övezet Oklahomában jött létre. Innentől kezdve az amerikai kormány legfőbb törekvése az őslakosok bekényszerítése lett, ezekbe a kijelölt övezetekbe.

A nagy indián háborúk korszaka (1860-1890)

Még a polgárháború alatt, 1862-ben a Mississippin túl területeken élő sziúk jelentős lázadást hajtottak végre (elsősorban éhezésük és nyomorúságos körülményeik miatt) és 490 fehér telepest öltek meg. Az amerikai kormány iszonyú megtorlással válaszolt: véresen verték le a felkelést, később pedig 300 indiánt ítéltek halálra (több nyilvános kivégzésben, melyek közül az egyiken egyszerre 38 indiánt akasztottak fel, mégpedig népes nézősereg előtt).

George Custer alezredes és legfőbb ellenfele: Ülő Bika

Egy évvel később, 1863-ban a district rangra emelkedett de állam státuszt még nem szerző (azt csak 1876-ban elnyerő) Colorado kormányzója egy indiánok "féken tartására" szerveződő lovasezredet hozott létre John Chivington ezredes vezetésével. A túlbuzgó, szadista és indiángyűlölő tiszt azután 1864 november 29-én a Sand Creek -i mészárlásban mondvacsinált ürügyekkel 180 csejennt gyilkolt le, akik közt rengeteg nő és gyerek is akadt. A brutális eset folytatásában a csejennek hadi-ösvényre léptek,  amire válaszul Sheridan tábornok (az Indián Terület katonai parancsnoka) a polgárháborús hős George Armstrong Custer alezredest bízta meg az indián "megregulázásával". A véreskezű alezredes 1868 november 29-én a Washita folyó mellett rátámadva a csejennekre 100 harcost és 75 nőt-gyereket mészárolt le.

Az USA területe megalakulásakor (1783) és a terjeszkedés során

1873-ra (a polgárháború vége után 8 évvel) már csak a Közép-nyugat déli (Mexikói határhoz közeli) és északi (kanadai határhoz közeli) részein maradtak indiánok által birtokolt területek. Ezeken szerveződött meg Ülő Bika vezetésével lakota-csejenn összefogás, mely túlterjeszkedett a kormány által kijelölt rezervátumokon. Az 1876/77 -es indián háború legfőbb oka az a bizonyos túlterjeszkedés volt. A harcokban a kormány Custer alezredes 7. lovasezredét bízta meg az indiánok rezervátumokba kényszerítésével. A legfőbb összecsapásra Little Bighorn mellett kerül sor 1876 június 25-26 -án. A körülbelül 1000 - 1500 fős indián sereg négy törzs harcosaiból állt (lakota, sájen, arapaho, csejenn), míg a 7. ezred 597 katonát számlált. A csata meglepő módon indián győzelemmel végződött, sőt elesett maga Custer is. A csata után az amerikai közvélemény felháborodásának hatására hajtóvadászat indult Ülő Bika és harcosai után, akik Kanadában kényszerültek menekülni. (Néhány év elteltével visszatért az államokba és letette a fegyvert, majd a Standing Rock rezervátumban telepítették le. Később még komoly szerepe lett az indián - amerikai konfliktusokban.)

A Little Bighorn melletti csata (1876 június 26.)

Az 1880-as években folytatódtak az indiánok elleni harcok, melyek akkor vettek új fordulatot, amikor a Mexikói határ közelében vándorló apacsok egy Goyaałé nevű törzsi harcost nem emeltek varázslójukká. Goyaalé törzsét 1874-ben telepítették egy rezervátumba (az arizonai San Carlos közelében). A férfi sajátos spirituális vezetőként kijelentette harcosai előtt: kötelességük küzdeni a szabadságukért és kitörni a rezervátumból. Később, 1885-ben Goyaalé 50-100 harcosával folyamatos portyázásokat indított Mexikó és Amerika déli államai ellen. Idővel hírnevet szerzett és a mexikóiak elnevezték Geronimo -nak (Szent Jeromos után, akihez áldozatai imádkoztak, ha megtámadta őket.) Geronimo egy teljes éven át tudta megvezetni az amerikai hadsereget, melynek egy 5 ezer fős külön része csak őt üldözte. Végül az utolsó harcoló indián sereg 1886 szeptember 4-én adta meg magát, Geronimo vezetésével, mégpedig Arizonában, Fort Bowie erődjében Nelson A. Miles tábornok előtt. (Geronimo 1909-ben halt meg, 80 esztendősen a Fort Sill-i rezervátumban.)

Geronimo 1886-ban

Az indián háborúk korának utolsó nagy öldöklésére 1890-ben került sor, amikor az amerikai kormány végleg le akart számolni az indiánok beilleszkedését akadályozó, úgynevezett "szellemtáncos mozgalommal". Az esetre a Dél Dakotai Standing Rock rezervátum szomszédságában, a Wounded Knee patak partján egy sziú táborban került sor, éppen ott, ahol a 14 évvel korábbi Little Bighorn -i csatát vezető Ülő Bika igazgatta az indián közösséget. A konfliktus úgy kezdődött, hogy a kormány felszólította Ülő Bikát, hogy akadályozza meg rezervátumában a mozgalom aktivitását, ám ezt a férfi megtagadta. Letartóztatása 1890 december 15-én lövöldözésbe torkollott, mely a nagyfőnök halálával végződött. Két héttel később, december 29-én egy 350 fős sziú csoport hagyta el a rezervátumot, hogy a Wounded Knee partján járjon szellemtáncot. A 7. lovasezred katonái azonnal körbevették őket és fegyvereik átadására illetve a rezervátumban való visszatérésre szólították fel az indiánokat. A fegyverek átadása körüli huzavona azonban lövöldözéssé és mészárlássá fajult, 300 indián halálát okozva. Az áldozatoknak legalább fele volt nő és gyerek. (Egyébként 31 katona is elesett a lövöldözésben.)

Az itt következő fénykép sziú indiánok táborát mutatja Wounded Knee mellett, 1891-ben az öldöklés utáni évben (a képen oldalt sziú lovasok):

Az indiánokkal szembeni harcok 1890 körül véget értek, az őslakosok ezt követően rezervátumokban éltek. Az 1887-es Dawes törvény az indiánok törzsi földjeinek felosztását rendelte el, hogy azok farmer-gazdaságokként működjenek tovább és tulajdonosaik beilleszkedjenek az amerikai társadalomba. Az ezt az utat választó indiánok aztán állampolgárságot kaptak, és az ilyen családok egyes tagjai már városokba költöztek és az asszimiláció útjára léptek. Az indián lakosság nagyobb része azonban a századfordulón még mindig a hagyományos, törzsközösségi életet élte rezervátumokban. Ők csak 1924-ben kaptak állampolgárságot, majd 1934-ben Wheeler-Howard törvény értelmében teljes jogosultságot ügyeik intézésére.

Jelenleg az USA területén a becslések szerint 2,9 millió indián él és további 2,3 millió ember vállalja fel valamilyen fokú indián származását. Az USA mintegy 310 rezervátumot tart fenn, nagyrészt a nyugati területeken, a Montana - Új-Mexikó vonal két oldalán, a Missouritól nyugatra. A legnagyobb rezervátum a navahóké, mintegy 71 ezer négyzetkilométer nagyságú (kétharmad Magyarországnyi) és Arizonában található (ma 350 ezer lakosnak ad otthont). Napjainkban az indiánok már adókedvezményekben részesülnek, beilleszkedésüket számtalan jogszabály segíti és rengeteg egyesület támogatja őket. Mindez azonban kevéssé feledteti sajnos azt a 107 esztendőt - 1783 és 1890 között - amikor az Egyesült Államok kormányzata és hadserege óriási pusztítással és a földek tömeges elvételével tette tönkre illetve számolta fel az egykoron népes Észak-amerikai indián közösségeket.

Harmat Árpád

2019.11.02.